Kedves filmbarátok!
A januári uborka- és leltárszezon végeztével februárban három új megjelenéssel jelentkezünk. A Kanapé New Yorkban (A Couch in New York) egy romantikus komédia Juliette Binoche és William Hurt főszereplésével, melyben egy pszichiáter hirtelen felindulásból lakást cserél egy francia nővel, és ez bonyodalmak egész sorát indítja el, melynek természetesen szerelem lesz a vége.
A legyek urával megkezdett sorozatot újabb irodalmi klasszikus feldolgozásával folytatjuk: Franz Kafka írásából készült Orson Welles rendezésében A per (Le Procés) című izgalmas dráma, melyben az Anthony Perkins által alakított Josef K-t a vádlottak padjára állítják, de maga sem tudja, miért. A további szerepekben Jeanne Moreau, Romy Schneider és az ügyvéd szerepében maga Orson Welles.
Február havi harmadik megjelenésünk Az ajánlat (The Proposition) című western lesz, melynek forgatókönyvét Nick Cave írta, a rendezői székben pedig az a John Hillcoat ült, aki jelenleg a Cormack McCarthy (Nem vénnek való vidék) által írt Az útból forgat filmet. A különleges látvány- és hangulatvilágú western egy törvénykívüli testvér-trióról szól, melynek középső és legfiatalabb tagját foglyul ejt egy rendőrkapitány (Ray Winstone), majd tesz egy visszautasíthatatlan ajánlatot: amennyiben a középső testvér (Guy Pearce) kézre keríti vérszomjas bátyját (Danny Huston), akkor életben hagyja öccsét. A moziban is nagy sikerrel vetített film további szereplői: Emily Watson, David Wenham és John Hurt.
Megjelenési időpontok:
2009. február 19.
- Kanapé New Yorkban (990 Ft)
- A per (990 Ft)
2009. február 26.
- Az ajánlat (1.990 Ft)
Hamarosan újra jelentkezünk specifikációkkal, tartalommal és borítóképekkel!
Üdvözlettel: Cornerék
Nagy örömmel tölt el, mikor egy arra érdemes magyar filmet bástyázhatok körbe babérlevelekkel. Ez úgy 2-3 évente egyszer szokott bekövetkezni, szóval nem igazán tudom, mivel van a gond: az identitásommal vagy a közpénzek elosztásával...
A NYOMOZÓ - jó magyar szokáshoz híven - zsánerek között ugráló rendezői bemutatkozás, de ha Gigor Attila további filmjei is hasonló formát öltenek, akkor visszamenőleg nyugodtan címezheted szerzői filmnek is, az amúgy is jobban néz ki a rezümén. A hányattatott sorsú magyar filmre az már nem annyira jellemző, hogy recenzióm tárgya kalandozásai ellenére egységes darab benyomását kelti, amelyben a műfaji változatosság inkább egyfajta játékként van jelen a történet kifejtése mellett, amely egyszeri nézőben az életszerűség érzetét kelti, míg a realitás érzékelésével hadilábon álló filmrajongó :) azon filózhat, hogy melyek azok a fő irányvonalak és alkotók, melyek Gigorra hatottak forgatás közben.
Hisz a címszereplő - aki foglalkozására tekintve korboncnok - kiköpött Kitano: alapjáraton keveset beszél, keveset cselekszik, igazi kívülálló, nem szereti az embereket, de ért hozzájuk. Tudja, mi mozgatja őket - s nem feltétlenül fizikai értelemben, ami szakmai alapkövetelmény, ugyebár. És még az arca is rángatózik.
A film alaptézise ismerős lehet minden sokadik noirból: a mogorva boncmestert felbérli egy titokzatos idegen, hogy öljön meg egy ismeretlen férfit, az antihős elvégzi a küldetést, amiről aztán hamarosan kiderül, hogy egy jóval nagyobb volumenű konspiráció mozgatórugója, s bejön a képbe mindenféle rosszarcú, a rendőrség, egy (vagy több) végzet asszonya és a nagy dohány is.
A kellő időközönként fordulatokkal frissített, nem túl bonyolult és nem is nagyot csattanó sztori inkább alibi a játékhoz: Gigor a Coen-fivérekre jellemző abszurditással vértezi fel művét, elsősorban főhősét, aki vaskos szélsőségében olyan hatást kelt, mintha nem is erről a bolygóról jött volna, ugyanakkor ironikus embertípusként is felfogható. A párbeszédek is coeni vízekre eveznek, hisz minden szótagnak, minden hangsúlynak előre elrendelt szerepe van, míg a figura képzelgései Allan Ball SIX FEET UNDER-jét dolgozzák meg (nem beszélve munkájáról, per se). A film viszont jó pár szokatlanul egyéni ízzel is szolgál, csak úgy mint a paradicsomos kóla. Ezek közé tartozik az a jelenet, amelyben az antihős a film utolsó harmadában egy auditóriumban beszélget valamennyi szereplőjével - élővel és holttal, fontossal és statisztával egyetemben -, de a CSALÁDI KÖR-rel szemben ez a szcéna nem a megfelelő tanulság, esetleg a tettes színpadias leleplezéséről szól, hanem a töprengő nyomozó gondolatainak zseniális megjelenítéséről.
Majd minden bekezdésben a címszereplőnél kötöttem ki; nem véletlenül: Anger Zsolt jelenti A NYOMOZÓ szívét, lelkét. Alakítását méltán jutalmazta a Filmszemle: itt és most én is megelőlegezek neki egy rakás közönségdíjat.
(AE)
csak egy tisztes mesterember képes arra, hogy ennyi alapanyagból ne moslék, hanem teszem azt, fenséges palócleves jöjjön. guiseppe tornatore viszont olyan ételt tesz le az asztalra, amit talán még soha nem ízleltél. hisz hol jön össze a legmocskosabb giallo a legvaskosabb melodrámával? hogy képes megférni a snuffot idéző explicitás a szemérmesen elforduló kamerával? és ha az egyik jelenetben a tőgyénél fogva cibálják meg az ember könnyzacskóját, akkor egy következő percekben mi ez a hideg távoltartás? és hogy lehet az, hogy ez az összevisszaság nem egyszerűen működik, de úgy magával ránt, hogy megemelem virtuális kalapom az előtt, akit nem bűvöl el.
tornatore ugyanis érti a dolgát. egy végtelenül egyszerű történetet bont ki - a ködös flashbackekben felvillantott csupasz testek már-már öncélúnak hatnak -, amely ráadásul trendkövető csattanót kínál (manapság a műfajváltás nem csupán megengedett, de szinte alapkövetelmény), ám az egyszerű vázra felépített, minden mozzanatában precíz cselekmény, az elképesztően dinamikus rendezés és a szereplők magnetikus játéka szinte kikezdhetetlenné teszi a mozit, pedig ha hunyorítasz, akkor olybá tűnhet, mintha csak egy hallmark házi produkciót néznél. aztán valaki magasba lendít egy ollót és egy suhintással kettévágja a műfaji biztonságérzetet.
