Roman Polanski bejárta a fél világot. Csomagolt, ha úgy érezte, szabadabban készíthet filmeket másutt, és költözött akkor is, ha elküldték vagy kiutasították. Beckett híres vallomását citálhatnánk ide. „Mert bennem, többek között, mindig két pojáca lakozott, az egyik csak annyit akart, hogy ott maradhasson, ahol van, a másik meg azt képzeli, hogy kevésbé lesz rossz egy kicsivel odébb.”

A négy nyelven beszélő rendező az idén lesz hetvenöt éves. Párizsban született, majd a zsidó család a hároméves fiúval visszatért Lengyelországba. Gyermekfejjel került a krakkói gettóba, ahonnan szüleit koncentrációs táborba hurcolták, anyja Auschwitzban halt meg. Polanskit még idejében kiszöktették, a háborús éveket katolikus családoknál bujkálva vészelte át. Már fiatalon színészetet tanult, 1954-től pedig a Lodz-i filmfőiskola rendezőszakos hallgatója. Vizsgafilmjével a Két ember egy szekrénnyel számos díjat besöpört. Ebben a szürreális gyöngyszemben két férfi egy patinás szekrénnyel a kezükben kiemelkednek a tenger hullámaiból, a bútort végigcipelik a városon, számos erőszakos kalandot átélve végül visszatérnek a habok közé. Az abszurd színház, Jarry, Ionesco világa jelenik itt meg, ahol szépség és durvaság, játékosság és erőszak néz farkasszemet egymással. A főiskola elvégzése után Polanski Párizsba utazott, ahol elkészítette másik rövidfilmjét, A kövér és soványt. A stílusgyakorlat mintájául Beckett Godot-ra várva drámájának két szereplője, Lucky és Pozzo szolgált. Abszurd remeklés ez is, az úr és a szolga, a hatalom és megalázás társadalmak felett átívelő örök emberi viszonyairól.

Kívülállás vagy azonosulás

Visszatérve Lengyelországba megrendezhette első nagyjátékfilmjét. Bár a Kés a vízben forgatókönyvét többször is át kellett dolgoznia, a korabeli kritika rögtön nekirontott a privatizálás vádjával, mondván, nem foglalkozik eleget a szocializmus építésének napi valóságával. Andrzej, a középkorú sportújságíró feleségével, Krystynával szokásos vitorlázásukra utaznak, amikor egy vakmerő autóstoppos leinti őket. A házaspár feszült viszonyába bekéredzkedő fiatal fiút végül is meghívják a hajóra, ahol a három szereplő összezártan kénytelen eltölteni egy napot a nyílt vízen. A két férfi kétféle archetípus megtestesítője. Andrzej az idősebb, a frizsiderszocializmust megteremtő középnemzedék képviselője. Nyugati gépkocsi, vitorlás, márkás bor és szép feleség lesznek társadalmi megbecsülésének attribútumai. Céltudatos és arrogáns, domináns alkat a házasságban csakúgy, mint vitorlása fedélzetén. Vele szemben a konformizmust elutasító, szabadon stoppoló farmernadrágos fiú a szolga pozícióját veszi fel, amikor hajózási parancsokat teljesít vagy éppen felmossa a fedélzetet. Szimbolikus kasztrálás és öncsonkítás fázisain megy keresztül, amikor széttárt ujjai közé vagdos a késsel, azonosul a neki címzett történettel, amely az asztalról mezítláb az üvegcserepekre ugró tengerészről szól, végül pedig azt a látszatot kelti, hogy vízbe fulladt. A két ember ismétlődő párviadalainak tétje a Nő. Polanski külön is hangsúlyozza Andrzej férfiasságát irritálóan kioktató modorával vagy pipázásával, míg vele szemben a fiú gyermekségét, játékosságát. A Szent Család képe is felsejlik itt, amit a keresztény utalások esősítenek. A hajóárboc többször is a keresztfa formáját juttatja eszünkre, amire a fiú fel is mászik, míg a kötéltekercsen fejét pihentető fiú inzertje a dicsfény ikonográfiáját idézi. Az Atya és Fiú harcának nincs igazi győztese. „Kés kell, ha az ember előre akar hatolni.” mondja a fiú, ám az idősebb férfi egy óvatlan mozdulattal a vízbe hajítja a kést. A film végén Krystyna rövid ideig kettesben marad a hajón a fiúval, hogy az férfivá válhasson a karjai között. Ezután a fiú – újabb profanizált Jézus ikon – a vízen járva elindul a part felé. Megfeszítés helyet beilleszkedés, mártíromság helyet a társadalomba való betagozódás lesz a sorsa. Olyanná lett, mint Andrzej, csak még kevésbé erős és okos, mint riválisa. Most végre összeérnek a szálak, a kívülállás és az azonosulás drámája, a nemzedéki konfliktus és a társadalom alapját képező Szent Család felbomlása.

A személyiség széthullása

Nemzetközi sikere ellenére Polanski körül megfagyott a levegő, a hivatásos kultúrpolitika számára vállalhatatlan volt. Angliába távozott és itt további két filmmel írta be magát a filmtörténetbe. Az Iszonyat első kirándulása a horror műfajba, voltaképpen Hitchcock Psychojának modern verziója. A fiatal és még szűz Carol együtt él nővérével, aki anyaként gondozza őt. Az elveszített idillt a szobájában található családi fénykép, ártatlanságát pedig a polcon sorakozó gyerekjátékok jelzik. A szomszéd helységben nővére és annak szeretője éjszakánként egymásnak esnek, ilyenkor a lány párnába temeti fejét, hogy ne hallja nyögdécseléseiket. Carol fokozatosan megőrül, amikor testvére külföldre utazik nyaralni. A rendező egy pszichoanalitikus módszerességével ábrázolja hősnője énjének felbomlását. Egy tiszta nő, mondhatnánk Polanski egy későbbi filmjének címével, aki iszonyodik a testtel való találkozás minden formájától. Egy szépségszalonban dolgozik, ahol a kifent női arcok halotti maszkokként meredeznek rá, éppoly élettelenül, mint otthonában a rothadásnak indult nyúlhús. Hazatérve hosszasan súrolja kezét-lábát, a külvilág mocskát akarja lesikálni magáról. Egy véletlen csókot követően önkívületben tisztogatja ajkát és fogait, undorodva nézi a szerető borotváját a fürdőszobában. Az erőszakos valóság férfiak képében hatol be védtelen gyermeki világába, férfiak udvarolnak, vagy éppen molesztálják őt. Lázálmaiban is férfikezek tapogatják végig testét, kialvatlanul, gyűrött lepedők foglyaként ébred. Aztán egy szerelmes férfi, majd a kéjsóvár háziúr is rátöri az ajtót. A lány kétségbeesetten nyúl a jelképesen fallikus tárgyak után, egy gyertyatartóval, majd pedig egy borotvával végez a betolakodókkal. Nem tud felnőni. Nem akarja úgy végezni, mint Bunuel Viridiana-ja, aki apáca létére egy füstös kártyaasztal mellett lelte meg helyét a társadalomban. Az ironikus zárlatot azonban ő sem kerülheti el. Az eszméletlen Carol sorsa a biblikus özönvízben hazatérő nővére szeretőjének karjaiban beteljesedik, az egyszerre vágyott és gyűlölt férfitól most megkapja az elveszített atyai és a sosem tapasztalt szeretői ölelést. Polanski a test és lélek legmélyebb zugaiba hatolt, ám a tudattalanba száműzött vágyak és félelmek súlya alatt darabokra tört hősnője személyisége. A téma radikális újragondolására 1976-ban, A lakóban tért vissza, máig ez utolsó jelentős filmje.

Az identitás ára

A Zsákutca a korai korszak összegzése és egyben az életmű egyik csúcspontja. A középkorú, vagyonos Geroge fiatal feleségével, Theresával él egy tengerparti kastélyban. Richard és Albie, a két gengszter egy balul sikerült bankrablást követően ide menekülnek, betörve a házaspár romantikus álomvilágába. Albie rövidesen belehal sérüléseibe, ám Richard katalizátorként működik, hogy lerántsa a leplet a házaspár hamis idilljéről. George igazi papucsférj, aki mindenben imádott neje kívánságát lesi. Tréfából felveszi annak hálóingjét, az asszony beköti fejét és kirúzsozza férje száját is. Ekkor betoppan Richard, aki mindenben a férj ellentéte. George intellektuális és infantilis, gyenge, feminin alkat. Richard viszont durva és nincs humorérzéke, erős és határozott férfi, aki rögvest uralkodik házigazdáin. A férj gyáva, felesége szeszéjeinek kiszolgáltatott alak, akinek gondosan felépített homokvára pillanatok alatt összeomlik a bűnözők megjelenésével. Később hívatlan vendégek érkeznek, a férj korábbi életének epizodistái, számukra a sikert a gazdagság rekvizitumai jelentik a divatos pulóvertől a státusszimbólumként szolgáló autókig. George életfelfogását, félrevonulását a világtól tökéletes zsákutcának tartják csakúgy, mint ifjú feleségét, aki az úrnő szerepét játssza a romos kastély falai között. A gengszter pofonjaitól és a „barátok” hazugságaitól, sértegetéseitől lassanként kijózanodó férfi viszont most türelme végére ér. Árnyékát átlépve, gyávaságát legyőzve kirúgja álszent vendégeit, megszakítva ezzel társadalmi kapcsolatait. Már nem bújhat többé felesége szoknyája mögé, képtelen elviselni asztaltársasága ostobaságait. A Richarddal szembeni végső összecsapás hatására pedig felnőtté válik, puskát ragadva előbb kastélyát díszítő szobrokra, majd a gengszterre tüzel. Theresa nem érti meg a férjében lezajló változásokat, megretten, és észvesztve távozik. George ott marad egyedül, immár szerelme nélkül. A dagály közepén, egy kiálló sziklán összekuporodva, magányosan szemléli a messzeséget.

Polanski korai filmjei a társadalom és egyén konfliktusait dolgozzák fel a kamaradráma keretei között. A Kés a vízben hősét makacs ellenállása ellenére magába olvasztotta a társadalmi gépezet, az Iszonyat hősnője a mocskos testiség, a felnőttség világa elől az őrületben keresett kiutat, mindhiába. A Zsákutca férje viszont megtalálta önmagát, de a társadalom perifériájára szorult, ahol Walter Scott idejét múlt lovagjaihoz hasonlóan magányosan vívja harcát démonaival.

Mátyás Péter

A fenti cikk eredetileg a Mozinet 2008 szeptemberi számában jelent meg.

Nagy örömmel tölt el, mikor egy arra érdemes magyar filmet bástyázhatok körbe babérlevelekkel. Ez úgy 2-3 évente egyszer szokott bekövetkezni, szóval nem igazán tudom, mivel van a gond: az identitásommal vagy a közpénzek elosztásával...

A NYOMOZÓ - jó magyar szokáshoz híven - zsánerek között ugráló rendezői bemutatkozás, de ha Gigor Attila további filmjei is hasonló formát öltenek, akkor visszamenőleg nyugodtan címezheted szerzői filmnek is, az amúgy is jobban néz ki a rezümén. A hányattatott sorsú magyar filmre az már nem annyira jellemző, hogy recenzióm tárgya kalandozásai ellenére egységes darab benyomását kelti, amelyben a műfaji változatosság inkább egyfajta játékként van jelen a történet kifejtése mellett, amely egyszeri nézőben az életszerűség érzetét kelti, míg a realitás érzékelésével hadilábon álló filmrajongó :) azon filózhat, hogy melyek azok a fő irányvonalak és alkotók, melyek Gigorra hatottak forgatás közben.

Hisz a címszereplő - aki foglalkozására tekintve korboncnok - kiköpött Kitano: alapjáraton keveset beszél, keveset cselekszik, igazi kívülálló, nem szereti az embereket, de ért hozzájuk. Tudja, mi mozgatja őket - s nem feltétlenül fizikai értelemben, ami szakmai alapkövetelmény, ugyebár. És még az arca is rángatózik.

A film alaptézise ismerős lehet minden sokadik noirból: a mogorva boncmestert felbérli egy titokzatos idegen, hogy öljön meg egy ismeretlen férfit, az antihős elvégzi a küldetést, amiről aztán hamarosan kiderül, hogy egy jóval nagyobb volumenű konspiráció mozgatórugója, s bejön a képbe mindenféle rosszarcú, a rendőrség, egy (vagy több) végzet asszonya és a nagy dohány is.

A kellő időközönként fordulatokkal frissített, nem túl bonyolult és nem is nagyot csattanó sztori inkább alibi a játékhoz: Gigor a Coen-fivérekre jellemző abszurditással vértezi fel művét, elsősorban főhősét, aki vaskos szélsőségében olyan hatást kelt, mintha nem is erről a bolygóról jött volna, ugyanakkor ironikus embertípusként is felfogható. A párbeszédek is coeni vízekre eveznek, hisz minden szótagnak, minden hangsúlynak előre elrendelt szerepe van, míg a figura képzelgései Allan Ball SIX FEET UNDER-jét dolgozzák meg (nem beszélve munkájáról, per se). A film viszont jó pár szokatlanul egyéni ízzel is szolgál, csak úgy mint a paradicsomos kóla. Ezek közé tartozik az a jelenet, amelyben az antihős a film utolsó harmadában egy auditóriumban beszélget valamennyi szereplőjével - élővel és holttal, fontossal és statisztával egyetemben -, de a CSALÁDI KÖR-rel szemben ez a szcéna nem a megfelelő tanulság, esetleg a tettes színpadias leleplezéséről szól, hanem a töprengő nyomozó gondolatainak zseniális megjelenítéséről.

Majd minden bekezdésben a címszereplőnél kötöttem ki; nem véletlenül: Anger Zsolt jelenti A NYOMOZÓ szívét, lelkét. Alakítását méltán jutalmazta a Filmszemle: itt és most én is megelőlegezek neki egy rakás közönségdíjat.

(AE)